Kedves Látogató!

Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kiss Anna vagyok; egy ember, aki abban hisz, hogy szeretni tanulni jöttünk ide. Ebben a szellemben élem az életem és végzem a munkámat. Szeretem az embereket és szeretek adni.

Ez vezérelt akkor is, amikor 2007-ben egy (a szó legjobb értelmében vett) öreg ejtőernyős barátom búcsúztatására megírtam az első életmesémet. Egy picit vidám, nagyon kópé, kicsit megható életmesét. Pont olyat, amilyen Ő volt. Az akkor kapott visszajelzésekből ítélve sikerült újra közénk varázsolnom Őt, anélkül, hogy a fájdalom felé tolódott volna el a hangsúly. Megemlékezésemben voltak részek, ahol mosolygott, nevetgélt az összegyűlt tömeg. Édes-bús közös emlékezéssé szelídült így a búcsúztatás, mely végén többen jegyezték meg: „Kandúr tényleg ilyen volt! Nem is illett volna hozzá a pátosz és a sok szomorkodás.” (Külön köszönöm Ancsikának, aki megbízott bennem és lehetővé tette számomra ezt az első, különleges alkalmat.)

Ekkor jött a felismerés: ezt másképp is lehet. Lehet úgy emlékezni, hogy csak arról az emberről mesélünk, aki elment és csak azt, ami ő volt.

Azóta számos rokonom és ismerősöm keresett meg azzal, hogy az ő szerettük búcsúztatóját is felejthetetlenné tegyem, s én szívesen tettem eleget a kérésüknek.

Ha felkeltettem az érdeklődését, a következő füleken további információt talál polgári búcsúztató szolgáltatásomról.